Aki a tükörből visszanéz rám

A csendet szinte tapintani lehet a szobában. Az ablakon át a holdfény bevetődik a szoba egy távoli sarkába. Elgondolkozom, hogy vajon üzenni akar-e valamit nekem, vagy csak nincs más dolga, mint hogy itt időzzön velem. Figyelem a csillagokat. Követem hogyan adják át a legsötétebb percek a helyüket az új napkeltének. A hold tovább áll, a csend lágyan szétoszlik, a madarak dala köszönti a fényt.

Kimegyek a fürdőszobában és csak nézem magam a tükörben. Vajon ki az, aki visszanéz rám? Minden nap látom, mégsem mondhatom, hogy ismerem.

Egy kedves barátnőm egyszer azt mondta, hogy a kép lényege nem az, ami rajta van, hanem az, ami nincsen rajta.

Vajon mi van a tükörképemen kívül?
Tudom mi a nevem, mivel foglalkozom, milyen színű a hajam, milyen ruhák előnyösek, hány kiló, milyen magas vagyok, hogyan iszom a kávém, ki a családom, a barátaim, milyen helyeket szeretek.

És mégis… ma valahogy mindez köddé válik. Csak figyelem a szememben a zöldet, észreveszek némi kéket, itt-ott barna foltokat és azokat a különös sugarakat.

– “Elég, ideje készülődni. Vár a munka.” – hallom, ahogy megjelenik a gondolat.

De a szívemben azt érzem: “Maradj”.

– “Ennyi lennék? Ennyi lenne az élet? Munka, pénz, lakás, házasság, továbbképzések? És mi tölti ki az űrt a szívemben, amit érzek?“

Elkezdek távolodni a tükörtől, de nem tudok elszakadni attól a tekintettől: magány, elszigeteltség, üresség.

Megnézem az arcomat: a homlokomon lévő barázdák aggodalmat, a szemem alatti sötét foltok álmatlanságot sugallnak. A vállaim felhúzva, a testem befeszülve.

Megpróbálom kihúzni magam és mosolyt erőltetni az arcomra. Az irodában mindig megszólnak, ha épp nem mosolygok. Felveszem a magas sarkúmat, tökéletesre igazítom a hajamat és a ruhámat.
Belégzés.
Kilégzés.
Elindulok.

Ülök a táblázatok előtt a sötét szobában.

Újra hallom a reggeli kérdést: “Ennyi lenne az élet?”

Bekopogtatok a főnök irodájába.
– “Volna rám egy perced?”
– “Persze, mondd csak.”
– “Szeretnék felmondani.”

Így kezdődött.

Visszaelmlékezés: 2011

Szeretettel,
Mona