Tökéletlenségünk tökéletessége

Sok esetben egyszerűen csak várakozunk. Várunk, hogy valaki felhívjon és bocsánatot kérjen, megváltozzon, belénk szeressen, megnyerjük a lottót, beáramoljon a jóság az életünkbe és tesszük mindezt úgy, hogy belül nincs más, csak a várakozás.
Várunk valamire, ami csak nem akar eljönni, mi pedig közben egyre frusztráltabbak, fáradtabbak, tanácstalanabbak leszünk, de természtesen kitartunk, egészen addig, amíg össze nem roskadunk.

Szomorú, de így működünk. El kell jönnie annak a pontnak, amikor már elegünk lesz az egészből (KATT).

És amíg ez a pont el nem érkezik, addig folyamatosan menekülünk. Menekülünk önmagunk elől, az emberi létezés elől, az érzéseink elől és menthetetlenül ragaszkodunk az önmagunkról kialakított tökéletes ember képéhez, aki kedves, megbocsátó, elfogadó, sohasem hibázik, mindenki szereti, ő is mindekit szeret, mindig mosolyog, minden célját eléri. Zajlik mindez legbelül, kívül pedig éljük a mély fájdalmat szomorúságot, tragédiákat, mert hogy minél több mindennek képzeljük magunkat, annál több mindennek kell megfelelnünk és annál nehezebbnek, kilátástalanabbnak tűnik az életünk.

Embernek lenni nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk és nem is feladatunk a tökéletesség. Tudatában kell lennünk, hogy spirutális utazásunk részeként, ugyanúgy felépítjük magunknak majd az egység képét, mint korábban a bántalmazott nőét.

A feladatunk az, hogy lássuk ezeket (kattintsd ide hogyan kezdd). Lássuk hogyan változtatjuk meg a valóságot és a felelősségünk az, hogy tudatába kerüljünk mit teremtünk magunk köré a világban. Tudjuk és ismerjük, hogy milyen folyamatok zajlanak bennünk és bocsássunk meg magunknka, mindaddig, amíg arra van szükségünk. Egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor meglátjuk hogy minden rendben van, úgy ahogyan van.

De egészen addig amíg nem vagyunk jelen az életünkben, amíg tudattalan működési rutinok irányítanak minket, addig kapaszkodunk és megakasztjuk az áramlást, mintha egy folyó egyszercsak megállna és nem folyna tovább. Pedig a folyónak az a dolga, hogy follyon, az a természete. A fűnek az a dolga, hogy nőjjön. A gyümölcsfának az a dolga, hogy teremjen.

Nekünk pedig az a dolgunk, hogy megismerjük a folyamatot, aminek a részesei vagyunk. Az emberi test törékeny és múlandó, mi pedig az időben élve minden pillanatban egyre közelebb kerülünk a halálhoz. Tudatában kell lennünk önmagunk elmúlásának éppen úgy, mint önmagunk létezésének. Nem állíthatjuk meg az áramlást, az a dolgunk, hogy teremtsünk, majd hagyjuk leomolni.

Nem az a dolgunk, hogy megállítsuk a folyót, hanem hogy áramoljunk.

Hadakozás helyett barátkozz meg igaz természeteddel és ahelyett, hogy folyamatosan azon fáradoznál, hogy megváltoztasd a világot, vagy önmagadat, csak légy jelen.
Kezdd magaddal.