A „jó” nevében

„Amíg nem találtad meg az aranytojást tojó tyúkot, addig haza se térj.”
Ismerős számodra is ez a példa? Amikor egyyszerűen választás elé kényszerítenek? Hazajöhetsz, ha… Szeretlek, ha… Megkapod, ha… Értékes vagy, ha… Csak akkor vagy sikeres, ha… 
A „jó” nevében cselekedve gátoljuk, aláássuk és megfosztanánk a másik emberi lényt a saját döntéseitől, megmondjuk mi a jó neki, mit érezzen, hogyan cselekedjen. És emellett látnunk kell a másik oldalt is, mert hogy van ott valaki, aki tudattalanul, de vállalja azt a szerepet, hogy megfosszák döntési lehetőségétől és belső szabadságától. Miért is?

Akárkitől is kapjuk vagy adjuk ezeket az üzeneteket, az biztos, hogy nem egyenrangú kapcsolódás rejlik mögötte, hanem alá-fölé rendeltségi viszony, tettes-áldozat-megmentő szerepek. Megjelenhet ez a családban, párkapcsolatban, munkahelyi környezetben is.

De vajon miért is jó ez nekünk? Merthogy valamiért szükségünk van ilyen kapcsolódásokra, különben nem szembesülnénk vele. És mi a kiút? 

A végletesség nem megoldás.

Sokan végletesen ítélik meg saját magukat és másokat is: vagy jók vagyunk, vagy rosszak. A minket érzelmileg felkavaró helyzetekben rendszerint nem látjuk be: az lehetetlen, hogy csak én vagyok a hibás, mint ahogy az is lehetetlen, hogy minden a másik ember felelőssége. Ha úgy látok egy kapcsolatot, hogy én jó vagyok és a másik a rossz, akkor el kell kezdenem benne keresni a rosszat, hogy igazolhassam a magam föltevését, miszerint én jó vagyok, ő pedig rossz — ez pedig egyáltalán nem szokott használni a kapcsolatoknak. Ha viszont én rossznak tartom magam, akkor meg arra van szükségem, hogy legyen valaki mellettem, aki jó, aki engem fölemel, szeret, megsimogat, értékel és aki kihoz ebből a lehetetlen helyzetből. Vagyis akár csak jónak tartom magam, akár csak rossznak, akár a kettőt egymás után, felváltva művelem, mindenképpen pórul járok, meg a kapcsolat is. Akkor járok jól, ha egyszerre tudom jónak és rossznak látni magamat még egy nehéz helyzetben is. Vagyis minősítések és ítélkezés nélkül állok az egyes helyezetekben. 

Egy biztosan, szabadon kötődő ember jellemzői 

Ez az az állapot, amiben ki tud alakulni egy egyenrangú kapcsolat, legyen az akár párkapcsolatban, akár a családon belül, akár kollégák között. „Én oké vagyok, és te is oké vagy.” (Kattints IDE az útmutatóhoz)

Egy biztosan kötődő ember rokonszenvesnek tartja magát és örül, hogy él. 

Talán már sokszor itt elbukunk, hiszen az önszeretethez meg kell ismernünk önmagunk minden lehetőségünkkel, vágyunkkal, félelmünkkel, múltban elkövett hibáknak tartott eseményekkel, haraggal, csalódással és emberi testünk múlandóságával együtt. Meg kell bocsátanunk és el kell sajátítanunk az együttérzés képességét. Az öröm és derü állapotai megnyúlnak az életünkben, mihelyt feldolgoztuk a fölé rakódott csalódásokat, fájdalmakat, szomorúságot. Mihelyt meglátjuk magunk egyszerű törékenységét és tisztelettel, alázattal tudunk önmagunk felé fordulni minden tekintetben: testünk felé, érzelmeink felé, gondolataink felé, a bennünket éltető élet felé. Ez fogja azt eredményezni, hogy másokat is megtanulunk értékelni, tisztelni, hiszen teljesen világossá, egyértelművé válik számunkra, hogy ők is ugyanúgy emberek mint mi.  

Másokat általában jószívűnek tart. 

Ismertek olyan embereket, akik folyamatos harcban állnak a világgal? Mintha minden arról szólna, hogy nekik valami kárt okozzon? Folyamatos düh és harag tör elő belőlük minden apró kis váratlan eseményre. A félelem oly mély bennük a visszautasítástól, csalódástól, kontrollvesztéstől, hogy így vezetni le feszültségeiket. Az, hogy bárki is csak úgy önmagában rendben van, hogy az időjárás olyan amilyen, hogy a forgalom, ügyintézés úgy halad, ahogy halad, vagyis minden apróság ami az élet része rendben van – számokra elképzelhetetlen, hiszen mind egy-egy bonyodalomforrás.
Ha ők irányíthatnának, akkor biztosan minden másképp lenne. Szembe kell nézniük azzal a mély félelemmel, ami ott munkákodik legbelül, hogy kitaszítottak, nem szerethetőek, az élet szenvedés, nem támogatottak. 

Meggyőződése, hogy a szerelem fenn tud maradni, de legalábbis a szeretet hosszú távon is lehetséges két ember között, érdemes megházasodni. Képes érzelmi támaszt kérni és adni. 

Egy meghitt kapcsolat önként vállalt elköteleződés, amelyben a belső szabadságunk az, ami megmarad. Tudatosan döntünk arról, hogy a másik embert választjuk társunkban az úton.  

Ért ahhoz, amit csinál. Tud együttműködni. Tudomásul veszi a jó és a rossz örökös változását, s ezzel együtt el tudja fogadni a másikat meg a helyzeteit is. Van realitásérzéke. Az életét nem kerüli el a siker. Alapérzése: az öröm.

Egyszerre létezhet számára az autonómia és az intimitás. 

Meg tudja tartani önmaga határait, de képes arra is hogy átlépje őket. Ismeri a saját vágyait, de képes a másik javára is dönteni, ha úgy hozza az élet. Rugalmasan van jelen a kapcsolatban, hiszen a másik emberi lényt nem vágyai kielégítójének tekinti, hanem társnak. Itt szünnek meg azok a kezdeti elvárások, miszerint: szeretlek, ha…, neked adom, ha… (Kattints IDE az útmutatóhoz)

Amíg egyszer nem ismerjük meg a bennünk rejlő, tudattalan működési módokat és elvásárokat, addig folyamatosan a külvilágtól fogjuk várni a visszacsatolásokat arra vonatkozóan, hogy jók, szerethetőek vagyunk és maradunk benne olyan helyezetkben, amikor kihasználnak, parancsolnak, vagy érzelmileg zsarolnak minket.

Ha megfelelő az önbizalmunk és az önértékelésünk (Kattints IDE az útmutatóhoz), akkor nem szorulunk rá a függűségre, arra, hogy ellenőrizzük, birtokoljuk, manipuláljuk a társunkat, vagy behódoljunk neki. Ha valaki csecsemőkorában nem élhette át azt, hogy ő a világ közepe, akkor ennek a természetes életszakasznak az átéléséről nagyon nehezen tud lemondani. Az intimitás (Kattints IDE az útmutatóhoz) megjelenésével együtt fellobban bennünk a hiány és a vágy, hogy szinte csak mi létezzünk a társunk számára.

A felelősségünk abban ered, hogy ezeknek a mintáknak a tudatára ébredjünk. Ne okoljunk másokat, ne akarjuk megváltoztatni a múltat. Ami megtörtént úgy történt.

A meghitt kapcsolatokhoz (Kattints IDE az útmutatóhoz) hozzátartozik, hogy képesek vagyunk egyszerre látni a másikban a jót és a rosszat. Már nincs rá szükségünk, hogy kettéosszuk a világot. Képesek vegyunk magunkat és a másikat is és a kapcsolatot is folyamatosan értékesnek látni. Akármi is történik köztük vagy velük, azt mindig tudjuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és ez többet jelent, mint a saját igazukat hajkurászni, vagy negatív érzéseket fentartani.

Szeretettel, 
Mona