A rendszerünk a megszokott tapasztalatok alapján működik. Ha valakit sokszor vernek fejbe, automatikusan szeretné elkerülni azt és a teste már hamarabb elmozdul, mint hogy kigondolná, hogy mi a teendő. A test emlékszik, a sejtmemória mindent tárol. 6 éves korunkig az agyunk théta és delta hullámok alapján működik, vagyis a tudatalatti elmében létezünk. Egy kisgyerek nem vívódik azon miért kell két lábon járni: látja, utánozza, alkalmazza. A párkapcsolati reakcióinkat ugyancsak a bevésődött mintáink működtetik.
Voltak élményeink a szüleink, nagyszüleink által. Láttuk, megtanultuk, hogy mi egy feleség dolga, mit tesz a férfi, hogyan működik egy nő a párkapcsolatban, van-e szava a döntésekben, miként rendelkezik az idejével, életével. Mire elkezdenénk megkérdőjelezni bármit is, már tökéletesen elhisszük és tisztában vagyunk vele, hogy akkor vagyunk jó feleség, jó anya, jó nő, jó ember, stb., ha azt tesszük, amit láttunk és megtanultunk. Vagyis azt, amit annyiszor gyakoroltunk, hogy olyan mélyre véstük, mint magát a két lábon járás folyamatát.
Ugye nem gondolkozol azon hogyan kelj ki reggel az ágyból és tedd egyik lábadat a másik után, hogy eljuss a fürdőszobába? Pontosan így azon sem gondolkozol miért reagálsz úgy, ahogyan bizonyos helyzetekben a mindennapok során.
A „jó” gondolatát akkor sajátítjuk el, amikor összeillesztjük az érzést és a cselekvést. Jó vagyok, ha nem kiabálok. Jó vagyok, ha csendben maradok. Jó vagyok, ha erősnek látszódom. Jó vagyok, ha nem sírok. És a jóhoz hozzápárosítjuk a szerethetőség gondolatát. Aki jó, azt szeretik. Egy kisgyerek kiszolgáltatott helyzetben van. Nem tud magáról gondoskodni, nem tudja magát ellátni, eézrt megtanulja mit kell tennie azért, hogy szerethető és jó legyen. Elemi szinten azért, hogy életben maradhasson. Vagyis már gyerkkorban megszilárdulnak benne, hogy mik az elvárások, követelmények, hogy létezhessen.
Alapvető téves hitrendszerünk, hogy tennünk kell valamit azért, hogy szeressenek minket. Hogy valami követelménynek meg kell felelnünk. Valamit kell teljesítenünk.
Láttuk hogyan kell gondoskodó, jó, támogató anyának, feleségnek, barátnőnek lenni, és mindent meg is teszünk, hogy ezt üzemeltetni tudjuk, de közben tele vagyunk elfojtásokkal a vágyainkat illetően. Tele vagyunk félelmekkel, bizonytalansággal. Nincs idő önmagunkra. Nincs idő az érzelmekre. Nincs idő az őszinte beismerésekre.
Újabb tévedésünk, hogy elhisszük, ha csak adunk és adunk, akkor majd észreveszik, hogy nekünk is szükségünk lenni a pihenésre, támogatásra. Hogy valaki másnak kell olvasnia a gondolatunkban. Kisgyerekként amíg nem tudunk beszélni, addig ki is kell találni a szükségleteinket, de felnőttként csak meg kellene figyelnünk, hogy mi történik épp bennünk. Amíg nem tudjuk, addig elmondani is nehéz lesz. Abban a hitben élünk, hogy erős nők vagyunk, hiszen a fél világot tartjuk a vállunkon, de valójában félelem munkálkodik bennünk. Félünk, hogy kudarcot vallunk. Félünk, hogy nem kellünk. Félünk a változástól. És minden megteszünk, hogy elkerüljük a szembenézést azzal, amit belül érzünk. Egészen addig, amíg egyre sűrűbbé válnak azok a pillantok, amikor kirobbanunk. És egyszer csak vége lesz. Elfáradunk. Összeesünk és esetleg eljutunk arra a pontra, amikor már nem is vágyunk semmire.
Ahhoz, hogy megtörhessük a régi rendet, felül kell emelkednünk önmagunkon. Döntést kell hoznunk és fel kell szabadítanunk magunkat gátló hitrendszereink és elnyomott érzéseink birodalmából. Vissza kell találnunk önmagunkhoz és minden nap tenni azért, hogy azt az életet élhessük, amire születtünk. Fel kell ismernünk, hogy rajtunk kívül senki nem képes rá, hogy változást érjen el az életünkben.
Fel kell ismernünk, hogy a szeretet, amire legbelül vágyunk nem kötött feltételekhez. Ott áramlik bennünk. Nem kell tenni érte semmit és nem is szakadtunk el tőle soha. Egyszerűen csak eltakartuk magunk elől.
Döntést kell hoznunk arról, hogy kik akarunk lenni, hogyan akarunk élni, milyen nőként szeretnénk látni magunkat a világban, a párkapcsolatban, a munkában. Ha ezt már tudjuk, akkor már lehet tenni azért, hogy megtisztítsuk a kapcsolatokat, elkezdjük a megbocsátás gyakorlatokat és megtanítsuk a testünknek az új mintát, új viselkedést, új érzelmeket.
Minél több korlátozó energiától szabadulunk fel, annál több boldogság, öröm, együttérzés, szabadság jelenik meg az életünkben. Több lesz az életerőnk, emelkedik a tudatosságunk, könnyedebbé válik a testünk és kiegyensúlyozottá az életünk.
Arra hívlak, hogy a következő napokban minden nap tegyél magadért és azért, aki lenni szeretnél.
Szeretettel mára,
Mona
Hagyjon egy választ
Want to join the discussion?Feel free to contribute!