Ha nem lépsz be, ki sem léphetsz belőle

Testünk kulcsként használható az elrejtett érzelmek, lelki sérülések feloldása szempontjából. 
Egészen addig, amíg át nem élünk egy érzelmet (félelmet, bűntudatot, szégyent, de akár egy örömöt, boldogságot, megkönnyebbülést) testi szinten, amíg végig nem fut az a „program” bennünk, addig olyan, mintha folyamatosan szívnánk a szívószállal a limonádénkat, de a kis gyümölcsdarabok, mentalevelek egyre inkább eltorlaszolnák a haladást. A fejünk egyre vörösebb, a kitartásunk egyre csak fogy és bár ott az erőnk, ott a limonádé, ott a szívószál, mégsem jutunk tovább.

Mi a megoldás? 

Egy pillanatnyi szünet. Megállás. Ez adja meg számunkra a lehetőséget, hogy észrevegyük, amit épp teszünk az nem működik, nem visz előrefelé.  
Az élet mindig olyan helyzetekbe állít minket, ahol felismerhetjük az elakadásainkat, azokat a sejtszinten elraktározott érzelmi mintákat, amik tudat alatt hatással vannak az életünkre.

Egyedül a félelemmel

Akármennyire is szeretnénk, hogy másképp legyen a saját gondolatainkkal, érzelmeinkkel csak mi vagyunk képesek szembenézni. Az emberi létezés csodája, hogy ezt meg is tudjuk tenni. Képesek vagyunk rá, hogy engedjük végigfutni az itt-ott elakadt programokat a testünkben és egy testileg-lelkileg szabadabb rendszert tapasztalhassunk.

Amint egyszer átéljük legmélyebb félelmeinket, akkor már soha többé nem tudunk félni tőle. Az az érzés pont azért okozott annyi elakadást, azért kerültünk hasonló szituációkba, mert nem engedtük meg magunknak, hogy érezzük. 

Egyszer kell megtennünk. Minden pillanat ideális rá.
Eltölt minket a béke és a bizalom hulláma az életben, a teremtésben, Istenben, önmagunkban. Olyan mély bizonyosság ez, amin többet senki és semmi nem tud változtatni. Bárhogyan is változnak a körülmények, azt tapasztaljuk, hogy rend van. Minden rendben van.

Az önátadás művészete

Viktor L. Frankl írja, aki 3 évet töltött egy koncentrációs táborban: „az emberi lét esszenciája az ön-transzcendálás. Ami azt jelenti, hogy embernek lenni alapvetően nem más, mint egy rajtunk túlmutató és fölöttünk álló lényeg felé fordulni, amely lehet valami vagy valaki, egy megvalósítandó értelem, vagy egy másik személy, akivel találkoztunk és akit szerethetünk.”
A paradoxon, hogy csak önmagunkból kilépve találhatunk vissza létezésünk mélységeihez. És ez nem más, mint az ember jellemzően társas mivoltának felismerése, a Másiknak bennünk elő strukturális létezése, alany és tárgy, belső és külső, test és tudat merev megkülönböztetésének illuzórikus volta.

Ha szeretnél támogatást az utadon, akkor várlak szeretettel EGYÉNI KONZULTÁCIÓS alkalmaimon, tanfolyamainom, online tréningjeimen.

Szeretettel,
Mona