Hogy hogyan is állunk a határozottság, magabiztosság talaján a leginkább párkapcsolatunkból tudjuk leszűrni. A társadalmunk nagy része függő kapcsolatokon keresztül működik, ami azt jelenti, hogy alá, vagy fölé értékeljük magunkat a kapcsolódásban, nem egyenrangú partnerként kezeljük egymást. Előttünk az út, hogy megismerjük magunkat és új hozzáállás kialakításával kilépjünk az ártó működésből és megtapasztaljuk a szeretetet, támogatást.
Hogyan is néz ki ez gyerekkorban?
Pál Ferenc az alábbiak szerint példázza.
Gondoljunk például egy hat éves kislányra. Mit csinál egy ugribugri, aranyos, hatéves kislány? Beleül az apuci ölébe. Ilyenkor nagy kérdés, hogy a férfi elég érett személyiség-e, mert bizony egy hatéves kislány flörtöl az apukájával. Csábítgatja őt, közben pedig szeme sarkából figyeli, hogy az anya vajon merre jár, és hogyha ott van, akkor még inkább szeretné megelőzni őt. Megy a küzdelem az apáért.
Tudjátok, milyen apára van szüksége az ilyen öt-hat-hét éves kislánynak?
Olyanra, akinek a személyisége eléggé fejlett ahhoz, hogy ezt ne érezze önmagára nézve félelmetesnek, fenyegetőnek, szorongatónak, cikinek vagy nevetségesnek. Aki annyira felnőtt, hogy tud már valamit kezdeni a hatéves kislánya csábításaival és női praktikájával.
Mert a kislánynak arra van szüksége, hogy az apukája azt képviselje felé, hogy te vagy a legszebb kislány a világon. Minden nő arra vágyik hatéves korában, hogy az apukája áhítatos szemekkel, elmerülve az ő szépségében, kissé bódultan, lenyűgözve tekintsen rá.
Ha pedig az apuka elég érett személyiség, akkor tud is így nézni rá. Ha ráadásul még az anya is elég érett személyiség, akkor sem féltékenyen figyeli a történteket, hanem engedélyt ad a kislánynak, hadd flörtöljön az apával, mert a helyes önértékelése miatt pontosan tudja, hogy a gyerekének most éppen erre van szüksége, hogyan is lehetnének ők riválisai egymásnak. Aztán este a férjével az ágyban mosolyogva beszélik meg a délután részleteit.
Ha ez így történik, akkor az a kislány 21 éves korára nem kívánja majd az összes férfit elcsábítani, mert egyszerűen nem lesz rá szüksége. Mert átment ezen a folyamaton, és beépült az önértékelésébe, hogy ő egy klassz nő. Olyan, aki képes hatni a férfiakra, és tudja, hogy lesz majd valaki, aki belé fog szeretni, s aki mellett szép nőnek érezheti majd magát.
Mit tegyünk, ha elakadtunk valahol út közben és szilárd önértékelés helyett lealacsonyítjuk magunkat, nem bízunk önmagunkban, félünk elmondani vágyainkat, véleményünket és félünk élni saját életünket?
A kérdés az, hogy MI MAGUNK MIT TEHETÜNK SAJÁT MAGUNKÉRT.
Amit megéltünk pontosan úgy éltük meg, olyan tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak, ezen már kár rágódni, panaszkodni.
De most rajtunk a felelősség, hogy mit kezdünk életünk kissé döcögős területeivel.
Továbbmegyünk a megszokott úton, nehézve érezve minden egyes lépést, vagy szembenézünk azokkal az érzésekkel, amik mélyen bennünk nem engedik, hogy könnyedén továbblépjünk?
Vajon meddig akarjuk még őrizgetni a haragot, neheztelést és teszünk le arról, hogy olyan elvárásokkal forduljunk a szüleink, párunk, gyermekeink, vagy bárki felé, amit nem képesek teljesíteni nekünk? És nem is az a dolguk, hogy megfeleljenek nekünk.
Vajon őket vagy magunkat büntetjük?
Minden nap, minden pillanat alkalmas rá, hogy változtass, hogy másképp dönts, hogy megbocsáss, hogy szeress, hogy kiállj magadért, az álmaidért, hogy megtaláld azt a belső szabadságot, amire oly régóta vársz.
Szeretettel,
Mona
Hagyjon egy választ
Want to join the discussion?Feel free to contribute!